A Csodálatos Mikulás!
Nagyanyám mindig azt mondta, hinni kell a csodákban, az ember lelke nem élhet folyton a rideg jelenben. Ahhoz, hogy teremteni tudjunk, néha varázsolni, kápráztatni kell, játszani kell a fantáziánkkal. Kell, hogy megelevenedjen köröttünk a világ, csodálatos lények bújjanak elő a szőnyeg alól és a szekrényből, akik segítségével álmodhatunk egy szebb életet, s ebből felébredve, de nem elfelejtve tudjunk nekivágni az aznapi feladatainknak. Kicsikém, mondta: Jegyezd meg, a legtöbb erő az itt benned van, meg kell tanulnod használni.
Mamukám, így szólítottuk őt, mind a négyen unokák, a faluszélén lakott, nagyapámmal együtt egy vidéki vályogházban, nagy ámbitussal* s az udvar felöl, s az elején, baloldalon egy aprócska nyári konyhával megtoldva.
Mamukám szerette a varázslatot, a kápráztatást, s ez egy nagyon régi, december elejei napon is így történt. Tél volt, annyira hideg volt, hogy azt elképzelni sem lehet. Az a hideg, sokkal hidegebb volt mint a mostani, az a hideg olyan hideg volt, hogy fájt a torkod, amikor levegőt vettél az orrodon keresztül.
Az ablakon jégvirágok voltak, a sparhelten végében a teáskanna ontotta a meleg gőzt, a furcsa illatot. Nagyapámmal az asztalnál ültünk, a fejünk fölött, a petróleumlámpa világított, ő olvasta a mesét nekem. Mamukám a sparhelt előtt állt, és a morzsolt cukros vízben megfőtt kukoricát szedte ki egy tányérba.
No, ez az utolsó ma estére, papám!- mondta csendben, s leült közénk az asztalhoz. Kopogtattak. Ki lehet az, jött a számra a kérdés, de nagyapám megelőzött ebben.
- A Mikulás!- vágta rá Mamukám.
- Gyorsan bújj az asztal alá, mert nem hoz ajándékot, ha látja ébren vagy! - szólt rám, s kacsintva terelt le a székről. Mint a szél bújtam a nagy asztal alá, aminek az alját, a hatalmas asztalterítő takarta el. Felültem az asztal négy lábát kitámasztó merevítő keresztre, kapaszkodtam nehogy lehuppanjak róla, miközben a szívem a torkomban dobogott.
Nagyon féltem, annyira, hogy becsuktam a szemem és a hallásomat is eltompítottam, hogy ne halljak-lássak semmit, mert akkor talán ő sem láthat, hallhat engemet. Nem tudom mennyi idő telhetett el, nekem soknak tűnt az asztal alatt, a fejemben egy gondolat, egy érzés, egy szó kavargott újra és újra. Apa, apa, apa, apa!
Aztán hirtelen, valami meglökte az asztalt. Nem gondolkodtam, ösztönösen kinyitottam a szemem és fordultam az asztal alján kapaszkodva, a mozdulat irányába. Egy lábat láttam, igen nagyot! Nagy fekete cipőt, havasat, majd hirtelen egy másik láb is ott termett mellette. Igyekeztem még jobban kapaszkodni, de akkor már olyan erősen, hogy a fa éle belefúródott a tenyerembe.
Hirtelen egy hatalmas kéz jelent meg az asztal alatt, és felém tapogatott. Minden hiába gondoltam, és igyekeztem az asztal alatt olyan picivé válni, hogy a kéz ne találjon meg, de akkor megfogott. Apa, apa, apa!- sikítottam némán legbelül, miközben lüktetett a dobhártyám, a torkomban dobogott a szívem, a félelem összeszorította a gyomromat, s az nehéz kővé kezdett változni. Éreztem, ahogy a kéz kiemelt az asztal alól.
Lógtam a levegőben, miközben ismerős illatra lettem figyelmes, és ekkor, megszűnt a nehézség a gyomromban, s a kéz, ami kiemelt a rejtekhelyről is ismerőssé változott, csak a csalfa képzelet nem engedte, hogy kinyissam a szemem, pedig akkor már tudtam!
Pontosan tudtam, éreztem, hogy az apukámat hozta meg nekem a MIKULÁS!
- ámbitus: Falusi ház udvarára néző oldalán épített, fedett, oldalt nyitott vagy korláttal elzárt, védett, rendszerint oszlopos folyosó.